„Ugyan már, ez régen volt.”
Hányszor mondjuk ezt magunknak?
Amikor egy kritika fájdalmasabban érint, mint szeretnénk.
Amikor egy visszautasítás napokig bennünk marad.
Amikor egy párkapcsolati vita után nemcsak dühösek vagyunk, hanem valami furcsa, nehezen megfogalmazható szomorúságot is érzünk.
Ilyenkor gyakran azt gondoljuk, hogy a jelenlegi helyzetre reagálunk.
Pedig sokszor nem csak a jelen van ott velünk.
Hanem valaki más is.
Az a gyermek, akik egykor voltunk. – A belső gyermek pszichológiai fogalom, mely bennünk él.
A múlt nem múlik el attól, hogy felnővünk
Szeretjük azt hinni, hogy a gyermekkorunk mögöttünk maradt.
Hogy az iskolai élmények, a családi mondatok, a kimondott vagy ki nem mondott fájdalmak egyszerűen eltűntek az évek során.
A valóság azonban ennél árnyaltabb.
A pszichológia régóta beszél arról, hogy a korai tapasztalataink meghatározzák azt, hogyan látjuk önmagunkat, hogyan kapcsolódunk másokhoz, hogyan kezeljük a konfliktusokat, vagy éppen mennyire tudjuk elfogadni és szeretni önmagunkat.
Nem azért, mert a múlt irányít minket.
Hanem azért, mert a múltból tanultunk.
És amit megtanultunk, azt sokszor automatikusan visszük tovább.
A bennünk élő gyermek nem mese
Amikor a belső gyermekről beszélünk, nem egy spirituális vagy misztikus fogalomról van szó.
A bennünk élő gyermek annak a lelki részünknek a szimbóluma, amely őrzi a korai élményeinket, érzéseinket, vágyainkat és sérüléseinket.
- Ő az, aki örül, amikor szeretve érzi magát.
- És ő az, aki megijed, amikor elutasítást él át.
- Ő az, aki vágyik arra, hogy fontos legyen.
- És ő az, aki még ma is meg tud sérülni egy közönyös mondattól.
- Felnőttként persze már sokkal több erőforrásunk van.
De attól még ez a részünk velünk marad.
Amit nem kaptunk meg, azt sokszor felnőttként keressük
Talán ez az egyik legfontosabb felismerés.
Ha gyermekkorunkban kevés elismerést kaptunk, felnőttként könnyen túl sok külső megerősítést kereshetünk.
Ha nem éreztük magunkat igazán biztonságban, lehet, hogy párkapcsolatainkban állandóan a másik visszajelzéseiből próbálunk megnyugodni.
Ha azt tanultuk meg, hogy csak teljesítményért jár szeretet, akkor később is hajlamosak lehetünk úgy élni, mintha mindig bizonyítanunk kellene.
Nem azért, mert gyengék vagyunk.
Hanem mert valamikor ezt tanultuk a túléléshez.
Alice Miller és a gyermek, aki bennünk marad
Alice Miller svájci pszichológus ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Alice_Miller) egyik legismertebb gondolata, hogy a gyermekkorban átélt érzések nem tűnnek el attól, hogy nem beszélünk róluk.
Ahogy A tehetséges gyermek drámája című könyvében is megfogalmazza:
„Amit nem élhetünk át tudatosan, azt sorsként éljük újra.”
Ez a mondat első olvasásra talán keménynek tűnhet.
Mégis mély igazságot hordoz.
Mert amit nem értünk meg magunkból, azt gyakran újra és újra megismételjük.
Ugyanazokban a kapcsolati mintákban.
Ugyanazokban a félelmekben.
Ugyanazokban az önmagunkkal szembeni elvárásokban.
És sokszor csak akkor kezdjük felismerni ezeket, amikor végre szeretettel fordulunk a saját történetünk felé.
A párkapcsolatainkban is ott van a belső gyermek
Coachként és pszichológiai konzulensként újra és újra azt látom, hogy a legtöbb párkapcsolati konfliktus mögött nem rossz emberek állnak.
Hanem sérült érzések.
Amikor valaki azt mondja:
„Nem figyelsz rám.”
Sokszor valójában ezt érzi:
„Nem vagyok fontos.”
Amikor valaki attól fél, hogy a párja elhagyja, nem mindig a jelenlegi helyzettől fél.
Lehet, hogy egy régi magányélmény szólal meg benne.
A konfliktus ilyenkor nem csak két felnőtt között zajlik.
Hanem két ember múltja is ott ül velük az asztalnál.
A benned élő gyermek nem hibátlan szülőt vár
Ez az egyik legszebb felismerés.
A bennünk élő gyermek nem tökéletes szülőt keres bennünk.
Nem azt várja, hogy minden sebét egyetlen pillanat alatt meggyógyítsuk.
Nem azt várja, hogy mindig erősek legyünk.
Sokkal inkább arra vágyik, hogy végre meghalljuk.
- Hogy ne kritizáljuk.
- Ne szégyenítsük.
- Ne küldjük újra a sarokba.
Hanem figyeljünk rá.
Ugyanazzal a kedvességgel, ahogyan egy valódi gyermekhez fordulnánk.
Gyereknap talán erről is szól
A gyerekeket ünnepelni gyönyörű dolog.
De talán gyereknapon érdemes arra is emlékeznünk, hogy mi magunk is voltunk gyerekek.
- Voltunk kíváncsiak.
- Voltunk sebezhetőek.
- Voltunk bátrak.
- Voltunk félősek.
- Voltunk azok a gyerekek, akik csak szerettek volna szeretve lenni.
És bár az évek telnek, ennek a gyermeknek egy része ma is bennünk él.
Talán nem arra vár, hogy tökéletes életet adjunk neki.
Csak arra, hogy végre észrevegyük.
Gondolkodj el ezen…
Mikor hallottad meg utoljára igazán a saját érzéseidet?
Mit szeretett volna hallani gyermekként az a kisfiú vagy kislány, aki egykor voltál?
Milyen helyzetekben érzed ma is ugyanazt a bizonytalanságot vagy félelmet?
Mi az, amit még mindig másoktól vársz, miközben talán önmagadnak kellene megadnod?
Mikor volt az utolsó alkalom, hogy kedvesen szóltál magadhoz?
És mire lenne most szüksége a benned élő gyermeknek tőled?
Mert lehet, hogy gyereknapon a legfontosabb találkozás nem a játszótéren történik.
Hanem ott, legbelül. Önmagaddal. ❤️
Lépj velem egy új, izgalmas útra önmagad felé! 
Üzenj nekem!
A szakmai segítő beszélgetések során felfedezed a MEGOLDÁST ami BENNED van, és válaszokat kapsz az elakadásaidra, problémáidra, és rávezetlek a célod felé vezető útra.