Önismeret és önértékelés – amikor végre elkezded igazán megismerni önmagad

Van egy érdekes dolog az önismerettel kapcsolatban.

Életünk nagy részét valakivel együtt töltjük. Vele ébredünk reggel, vele visszük végig a nehéz napokat, vele hozzuk meg a döntéseinket, vele ülünk csendben egy hosszú nap végén.

Ez a valaki pedig… mi magunk vagyunk.

Mégis milyen furcsa, hogy sokszor éppen őt ismerjük a legkevésbé.

Tudjuk, hogy mit szeret a párunk, mire vágyik a gyermekünk, mit várnak tőlünk a szüleink, mit szeretne a főnökünk, hogyan kellene viselkednünk egy adott helyzetben. Figyelünk mindenkire.

És közben néha egészen egyszerű kérdésekre nem tudunk válaszolni.

Én vajon mit szeretnék?

Nem azt, amit illene szeretnem.

Nem azt, amit a családom, a párom vagy a környezetem vár tőlem.

Hanem én.

Mit szeretnék valójában?

És ha egy pillanatra minden szerepet leteszek magamról – a jó anyát, a megbízható társat, a teljesítő munkatársat, az erős nőt vagy férfit –, akkor ki maradok?

Talán éppen itt kezdődik az önismeret.

Nem valami nagy, misztikus dologként, hanem egy egészen egyszerű kérdéssel.

Ki vagyok én, amikor senkinek nem kell megfelelnem?

Sokszor nem is tudjuk, mikor kezdtünk el mások szemével nézni magunkra

Amikor egy hozzám érkező emberrel az önértékelésről beszélgetünk, gyakran elhangzik:

„Én mindig is ilyen voltam.”

Én ilyenkor általában egy kicsit megállok ennél a mondatnál.

Mert tényleg mindig ilyen voltál?

Tényleg mindig bizonytalan voltál?

Mindig féltél a visszautasítástól?

Mindig úgy érezted, hogy neked kell alkalmazkodnod?

Mindig azt gondoltad, hogy mások nálad jobbak, ügyesebbek, szebbek vagy szerethetőbbek?

Vagy egyszer csak valamikor megtanultad ezt magadról?

Gyerekként nagyon sok mindent készen kapunk. Nemcsak ételt, ruhát, szabályokat és tanácsokat, hanem önmagunkról szóló mondatokat is.

„Te olyan érzékeny vagy.”

„Te mindig elrontasz mindent.”

„A nőnek ezt el kell viselnie.”

„Egy férfi nem sír.”

„Nézd meg a testvéredet, ő bezzeg…”

„Ha rendesen viselkednél, szeretnének.”

Ezekből a mondatokból idővel belső hangok lesznek.

És ami különösen érdekes, hogy felnőttként már senkinek nem kell kimondania őket.

Mi mondjuk saját magunknak.

Egy sikertelen helyzet után:

„Persze, nekem ez sem sikerül.”

Egy konfliktus után:

„Biztos én rontottam el.”

Egy elutasítás után:

„Nem vagyok elég jó.”

Egy másik ember sikere láttán:

„Nekem miért nem megy?”

És közben észre sem vesszük, hogy mennyire keményen beszélünk magunkkal.

Olyan keményen, ahogy talán egyetlen szeretett emberünkkel sem beszélnénk.

 

Az önértékelés nem azt jelenti, hogy minden nap el kell hinnünk magunkról, hogy fantasztikusak vagyunk

Az önértékelésről sokszor egy kicsit félreérthetően beszélünk.

Mintha az lenne az egészséges önértékelés, amikor reggel belenézünk a tükörbe, és azt mondjuk:

„Gyönyörű vagyok, sikeres vagyok, mindenre képes vagyok.”

Persze, jó dolog hinni magunkban.

De szerintem ennél valami sokkal mélyebb dologról van szó.

Mert mi történik akkor, amikor hibázol?

Amikor nem sikerül valami?

Amikor valaki nem téged választ?

Amikor a párkapcsolatodban konfliktus van?

Amikor nem tudsz minden feladatnak megfelelni?

Amikor egyszerűen csak elfáradsz?

Az egészséges önértékelés ilyenkor mutatkozik meg igazán.

Nem abban, hogy azt mondod:

„Semmi baj, én tökéletes vagyok.”

Hanem abban, hogy képes vagy azt mondani:

„Most hibáztam. De ettől még nem vagyok értéktelen.”

„Most nem sikerült. De ettől még nem vagyok kudarc.”

„Most elutasítottak. De ettől még szerethető vagyok.”

Ez már egy egészen más belső kapcsolat önmagunkkal.

 

És itt érkezünk el az önismeret egyik legfontosabb részéhez

Ahhoz, hogy megtanuljuk megkülönböztetni:

amit valóban érzek attól, amit szerintem éreznem kellene.

Talán ismerős a helyzet.

Valaki megbánt.

Te pedig azt mondod:

„Nem baj.”

Pedig baj.

Vagy valami nem esik jól a kapcsolatodban, de azt mondod:

„Nem akarok ebből problémát csinálni.”

Vagy már hónapok óta fáradt vagy, mégis tovább mész, mert azt gondolod:

„Másoknak is nehéz.”

Persze.

Másoknak is nehéz.

De ettől a te nehézséged még nem lesz kisebb.

És talán ezt az egy mondatot érdemes lenne mindannyiunknak többször megengednünk magunknak:

„Ami nekem fáj, az akkor is fontos, ha más szerint nem nagy dolog.”

Ez nem önzés.

Ez önmagunk komolyan vétele.

 

Van, amikor nem az önbizalmunkkal van baj

Sokszor mondjuk magunkra:

„Nincs önbizalmam.”

Én azonban szeretek egy kicsit tovább kérdezni.

Mert lehet, hogy nem egyszerűen az önbizalmad kevés.

Lehet, hogy hosszú ideje nem hallgatsz magadra.

Talán annyiszor mondtad már azt, hogy „mindegy”, amikor valójában nem volt mindegy.

Annyiszor mondtad, hogy „jó ez így”, amikor valójában nem volt jó.

Annyiszor alkalmazkodtál, hogy egy idő után már azt sem tudtad, hol kezdődik a másik ember igénye és hol kezdődik a tiéd.

És ilyenkor nagyon nehéz magabiztosnak lenni.

Hiszen hogyan bíznál önmagadban, ha közben folyamatosan felülírod a saját érzéseidet?

Az önbizalom egyik alapja éppen ezért az, hogy újra elkezdjünk hinni a saját belső jelzéseinknek.

Ha valami rosszul esik, azt észrevegyem.

Ha valamire vágyom, azt merjem kimondani.

Ha valamire nemet szeretnék mondani, ne kelljen hozzá száz magyarázatot gyártanom.

Ha pedig valamit elrontottam, ne forduljak azonnal saját magam ellen.

 

Az önismeret nem azt jelenti, hogy minden hibádat megtalálod

Ezt is fontosnak érzem.

Az önismeret nem önmagunk folyamatos elemzése.

Nem az, hogy minden este leülünk, és órákon keresztül keressük:

„Miért vagyok ilyen?”

Az önismeret számomra sokkal inkább egy kapcsolat önmagunkkal.

Ahogy egy fontos kapcsolatban is idővel megtanulod, hogy a másik mikor fáradt, mikor van szüksége csendre, mikor szeretne beszélni, mitől fél és minek örül.

Önmagunkkal is megtanulhatunk így kapcsolódni.

Megtanulhatjuk például észrevenni:

„Most nem dühös vagyok. Hanem csalódott.”

„Most nem lusta vagyok. Hanem kimerültem.”

„Most nem az a baj, hogy túl sokat akarok. Hanem az, hogy túl régóta túl keveset adtam magamnak.”

És néha már egy ilyen felismerés is elindít valamit.

 

Ez az önszeretet egyik legfontosabb formája

Nem az, hogy mindig elégedett vagy magaddal.

Hanem hogy akkor sem hagyod magadra önmagadat, amikor éppen nem vagy elégedett.

Ez nagyon fontos különbség.

Mert könnyű szeretni magunkat akkor, amikor sikeresek vagyunk, szépek vagyunk, jól teljesítünk, szeretnek bennünket, és minden a helyén van.

De mi történik egy rossz napon?

Amikor fáradtan nézel a tükörbe?

Amikor valami nem sikerül?

Amikor hibázol?

Amikor sírsz?

Amikor bizonytalan vagy?

Ott kezdődik igazán a kapcsolat önmagaddal.

Ott, ahol már nem kell bizonyítanod, hogy értékes vagy.

Egy kérdést hadd adjak most neked

Ha ma este lenne tíz nyugodt perced, és nem kellene senkinek megfelelned, nem kellene semmit megoldanod, csak leülnél magaddal…

Mit kérdeznél önmagadtól?

Talán ezt:

„Te hogy vagy mostanában?”

És próbálj meg nem rögtön válaszolni.

Csak maradj egy kicsit a kérdéssel.

Lehet, hogy először azt mondod:

„Jól.”

Aztán néhány másodperc múlva talán jön egy másik válasz.

„Tulajdonképpen fáradt vagyok.”

Vagy:

„Hiányzik valami.”

Vagy:

„Félek egy döntéstől.”

Vagy:

„Régóta szeretnék valamit, de nem merem kimondani.”

És lehet, hogy éppen ez lesz az a pillanat, amikor egy kicsit közelebb kerülsz önmagadhoz.

Nem kell azonnal megoldani.

Nem kell rögtön döntést hozni.

Elég, ha végre meghallod.

 

Mert az önismeret talán nem más, mint hazatalálás önmagadhoz

Én egyre inkább azt gondolom, hogy nem az a cél, hogy egy nap majd azt mondhassuk:

„Na, most már teljesen ismerem önmagam.”

Szerintem ilyen állapot nincs.

Változunk.

Az élet változtat bennünket.

Mások leszünk húszévesen, negyvenévesen, ötvenen vagy hatvanon.

Más dolgokra vágyunk.

Más lesz fontos.

Másképpen szeretünk.

Másképpen mondunk nemet.

És közben újra meg újra találkoznunk kell önmagunkkal.

Talán az önismeret éppen ezért nem egy végállomás.

Hanem egy folyamatos hazatérés.

Egyre közelebb ahhoz az emberhez, aki nem azért értékes, mert jól teljesít.

Nem azért, mert mások szeretik.

Nem azért, mert minden helyzetben erős.

Hanem egyszerűen azért, mert ő maga.

És talán egyszer eljön az a pont, amikor már nem azt kérdezed:

„Elég jó vagyok-e másoknak?”

Hanem azt:

„Hű maradok-e ahhoz, aki valójában vagyok?”

Nekem az önismereti munka egyik legszebb része éppen ez.

Amikor valaki nem egy másik embert próbál magából létrehozni, hanem lassan elkezdi felfedezni azt, aki mindig is ott volt benne.

És talán a végén nem is egy új emberré válunk.

Csak végre megérkezünk önmagunkhoz.