A gyermekkori érzelmi magány, az elhagyás és a családi múlt láthatatlan nyomai a felnőtt kapcsolatainkban
Mindig te vagy az erős. Te oldod meg a problémákat, te tartod össze a családot, te alkalmazkodsz, te próbálod megérteni a másikat. Ha baj van, mindenki hozzád fordul. De vajon te kihez fordulhatsz?
Lehet, hogy kívülről rendezett az életed. Dolgozol, gondoskodsz a családodról, helytállsz a mindennapokban. Mégis, a párkapcsolatodban gyakran magányosnak érzed magad. Mintha mindig neked kellene többet adnod, többet tűrnöd, többet megértened.
Talán nehezen kérsz segítséget. Talán félsz kimondani, ha valami fáj. Vagy éppen olyan társakat választasz, akik mellett újra és újra bizonyítanod kell, hogy szerethető vagy.
Vajon miért történik ez?
Miért olyan nehéz elhinni, hogy valaki akkor is szerethet, ha nem vagy mindig erős, megértő és alkalmazkodó?
Néha a válasz nem a jelenlegi kapcsolatunkban keresendő. Hanem sokkal korábban, a gyermekkorunkban. Abban, hogy milyen érzés volt gyermekként valakihez tartozni, biztonságban lenni, figyelmet és szeretetet kapni.
A gyermek, akit nem vártak – és aki később is kereste a helyét
Képzeljünk el egy kisbabát, aki megszületik, de az édesanyja nem viszi haza a kórházból.
Nem várták, nem tudták vállalni, vagy olyan élethelyzetbe kerültek a szülei, amelyben nem tudtak gondoskodni róla. A baba kórházban marad, majd csecsemőotthonba, nevelőintézetbe kerül, később nevelőszülők vagy örökbefogadó család gondoskodik róla.
A gyermek nem érti, mi történt. Nem tudja, miért nem jön érte az édesanyja, miért változik körülötte újra és újra a környezet, és miért nincs mindig ugyanaz a személy mellette, akihez odabújhatna.
A kisgyermek számára a biztonság nem elvont fogalom. A biztonság egy ismerős hang, egy ölelés, egy megnyugtató érintés, egy felnőtt, aki újra és újra ott van, amikor szüksége van rá.
Ha ezek a tapasztalatok hiányoznak, vagy a gondoskodás kiszámíthatatlan, a gyermek számára nehezebbé válhat a bizalom és a tartós érzelmi kapcsolódás kialakítása.
Később lehet szerető nevelőcsaládja, támogató környezete, mégis maradhatnak benne kérdések, amelyek felnőttkorban újra előkerülnek:
- Miért nem kellettem a szüleimnek?
- Ki vagyok én valójában?
- Miért hagytak el?
- Van valaki, aki igazán engem választ?
Ezekre a kérdésekre nem mindenki keresi ugyanúgy a választ. Van, aki szeretné megismerni a vér szerinti szüleit, másnak ez nem fontos. De az identitás, a származás és a saját történet megértésének igénye sok ember életében meghatározó lehet.
Amikor a gyermeknek van családja, mégis egyedül van
Nemcsak az a gyermek élheti meg az elhagyatottság érzését, akit születése után mások nevelnek fel.
Van egy másik gyermek is.
Őt hazaviszik a kórházból. Van édesanyja, édesapja, otthona, talán testvérei is. Kívülről úgy tűnik, minden rendben van.
Csakhogy otthon senki nem kérdezi meg igazán, mit érez.
Ha sír, azt mondják neki, ne hisztizzen. Ha fél, legyintenek rá. Ha segítséget kér, azt hallja, oldja meg egyedül. Ha szomorú, nem vigasztalják meg, hanem inkább elterelik a figyelmét vagy rendreutasítják.
Lehet, hogy a szülei sokat dolgoznak. Lehet, hogy saját problémáikkal küzdenek, alkoholbetegség, párkapcsolati konfliktus vagy feldolgozatlan családi történetek nehezítik a mindennapokat. Máskor a gyermeknek kell megnyugtatnia az édesanyját, vigyáznia a testvéreire, vagy úgy viselkednie, hogy ne okozzon újabb problémát.
A gyermek lassan megtanulja, hogy jobb, ha nem kér sokat. Nem terheli a felnőtteket. Nem mutatja ki, ha fáj valami. Figyeli a szülők hangulatát, igyekszik elkerülni a konfliktusokat.
Lehet, hogy kitűnő tanuló lesz. Lehet, hogy korán önállóvá válik. Mindenki azt mondja róla: milyen ügyes, milyen talpraesett, milyen erős gyerek!
De ki veszi észre, hogy közben mennyire magányos?
A gyermekkori érzelmi magány nem mindig azt jelenti, hogy nincs körülöttünk senki. Néha azt jelenti, hogy nincs, akihez igazán kapcsolódhatnánk.
Hogyan védekezik az a gyermek, aki nem kapja meg az érzelmi biztonságot?
A gyermek nem tud egyszerűen kilépni abból a családból vagy környezetből, amelyben él. Alkalmazkodnia kell ahhoz, ami körülveszi. Ezért különböző viselkedési és érzelmi védekezési módokat alakíthat ki.
Van, aki visszahúzódik. Nem kér, nem panaszkodik, nem mutatja ki az érzéseit. Megtanulja, hogy jobb, ha egyedül boldogul.
Más gyermek mindenáron meg akar felelni. Jó akar lenni, ügyes, segítőkész, problémamentes. Talán abban reménykedik, hogy ha elég jól viselkedik, több figyelmet és szeretetet kap.
Van, aki folyamatosan figyeli a környezetét. Már abból észreveszi, hogy baj közeledik, ahogyan a szülő becsukja az ajtót, ahogyan megszólal, vagy ahogyan ránéz. Megtanulja előre kitalálni mások igényeit, hogy elkerülje a feszültséget.
És van, aki dühvel, ellenállással vagy bezárkózással védi magát. Nem enged közel senkit, mert a közelség számára nemcsak szeretetet, hanem kiszolgáltatottságot is jelenthet.
Ezek a reakciók sokszor nem tudatos döntések. A gyermek így próbálja megteremteni azt a biztonságot, amelyet a környezetétől nem kapott meg.
Ami egykor segített neki alkalmazkodni, felnőttként már akadályozhatja a kapcsolatait.
Amikor a gyermekkori magány beköltözik a párkapcsolatba
Évekkel később ez a gyermek felnőtt lesz.
Lehet belőle sikeres, önálló nő vagy férfi. Dolgozik, családot alapít, felelősséget vállal. Talán éppen ő az, akire mindenki számíthat.
De amikor párkapcsolatba kerül, előjöhetnek a régi, megtanult működések.
- Mindent egyedül akar megoldani
Nem kér segítséget. Ha nehézsége van, inkább csendben küzd. Nehezen engedi át az irányítást, és sokszor még akkor sem támaszkodik a társára, amikor az szívesen segítene.
Azt mondja: „Megoldom.”
De belül talán arra vágyik, hogy valaki végre észrevegye, mennyire elfáradt.
- Mindig a másik igényeit figyeli
Tudja, mikor kell csendben maradni, mikor kell kedvesnek lenni, mikor kell engedni. Gyorsan észreveszi, ha a párja rosszkedvű, és rögtön azon gondolkodik, mit tehetne azért, hogy helyreálljon a béke.
Saját érzéseit azonban nehezen fogalmazza meg.
Nem akar terhet jelenteni. Nem akar veszekedést. És talán attól is fél, hogy ha kimondja, mire van szüksége, a másik elfordul tőle.
- Folyamatosan bizonyítani akarja, hogy szerethető
Sokat ad, gondoskodik, szervez, segít. Néha többet vállal, mint amennyit elbír.
Azt reméli, hogy ha elég fontos, elég nélkülözhetetlen lesz a másik számára, akkor nem fogják elhagyni.
Csakhogy a szeretetet nem lehet teljesítménnyel kiérdemelni.
- Vágyik a közelségre, mégis fél tőle
Lehet, hogy nagyon szeretne egy biztonságos kapcsolatot, de amikor valaki igazán közel kerül hozzá, bizonytalanná válik. Nehezen bízik, gyanakvó lesz, vagy éppen visszahúzódik.
Máskor a partner távolsága vált ki belőle erős szorongást. Egy elmaradó telefonhívás, egy késői válasz vagy egy csendesebb este is azt az érzést keltheti benne, hogy valami baj van.
- Olyan kapcsolatban marad, amelyben nem kap eleget
Néha olyan társat választ, aki érzelmileg elérhetetlen, kiszámíthatatlan, vagy akinek mindig van valamilyen problémája, amit meg kell oldani.
A kapcsolatban újra megjelenhet az ismerős érzés: várni kell a figyelemre, küzdeni kell a szeretetért, alkalmazkodni kell a másikhoz.
És talán fel sem merül benne, hogy lehetne másképp is.
Fontos: a gyermekkori érzelmi hiány nem jelenti azt, hogy valaki szükségszerűen rossz párkapcsolatot választ. És soha nem teszi őt felelőssé azért, ha a társa bántalmazza. A bántalmazásért az elkövető felel. A saját múltunk megértése abban segíthet, hogy felismerjük, milyen helyzetekben sérülünk, és hogyan tudunk jobban vigyázni magunkra.
Ismerős valamelyik élethelyzet?
Lehet, hogy az alábbi mondatok közül néhány ismerősen cseng:
- Gyakran akkor is bocsánatot kérek, amikor nem én hibáztam.
- Nehezen mondok nemet, mert félek a másik reakciójától.
- Mindig én próbálom megoldani a párom problémáit.
- Úgy érzem, bizonyítanom kell, hogy szerethető vagyok.
- Olyan embereket választok, akiknek szükségük van rám.
- Nehezen viselem, ha a másik eltávolodik vagy nem válaszol.
- Sokszor én tartom össze a kapcsolatot, miközben belül egyre magányosabb vagyok.
- Megbántanak, mégis inkább én próbálom helyrehozni a dolgokat.
- Ismétlődően hasonló természetű vagy működésű partnerekhez vonzódom.
Ha több pontban is magadra ismertél, érdemes lehet egy pillanatra megállnod.
Nem azért, hogy hibáztasd magad. Hanem azért, hogy megértsd: vajon honnan ered ez a működés, és valóban ezt szeretnéd-e továbbvinni az életedben?
A párkapcsolati mintáink felismerése sokszor az első lépés ahhoz, hogy másképp tudjunk jelen lenni egy kapcsolatban. Ha szeretnél erről többet olvasni, a párkapcsolati coachingról szóló oldalamon is találsz kapcsolódó gondolatokat.
Miért szeretnénk megismerni a vér szerinti szüleinket?
Van egy kérdés, amely sok örökbefogadott vagy vér szerinti családjától külön nevelkedett felnőttben felmerülhet:
Ki vagyok én, és honnan jöttem?
Miért hagytak a kórházban? Ki volt az édesanyám? Ki volt az édesapám? Vannak testvéreim? Gondoltak rám valaha? Vajon milyen lehetett volna az életem, ha másképp alakul?
Ezek a kérdések nem feltétlenül jelentik azt, hogy valaki nem szereti a nevelőszüleit vagy az örökbefogadó családját.
Sokkal inkább arról szólnak, hogy szeretné megérteni a saját történetét.
A származásunk része az identitásunknak. Vannak, akiknek fontos megismerniük a vér szerinti szüleiket, mások nem érzik ezt szükségesnek. Nincs egyetlen helyes út, és nincs mindenkire érvényes válasz.
A saját történetünk megismerése azonban sokszor segíthet abban, hogy a helyünket is jobban értsük a világban.
Mit hozunk magunkkal a születési családunkból?
A családunkból nemcsak történeteket és emlékeket hozunk. Vannak adottságok, amelyek részben öröklődnek, és vannak minták, amelyeket a családi életünk során tanulunk meg.
Megtanulhatjuk, hogyan mutatjuk ki a szeretetünket, hogyan kezeljük a konfliktusokat, mit gondolunk a férfi és női szerepekről, hogyan viszonyulunk a pénzhez, a munkához vagy éppen a saját határainkhoz.
Vannak családok, ahol a szeretet kimutatása természetes. Másutt a csend, a hallgatás vagy a kimondatlan feszültségek határozzák meg a kapcsolatokat.
A családi múltunk hat ránk, de nem kell ugyanazt az életet élnünk, mint a szüleinknek.
Nem vagyunk arra ítélve, hogy megismételjük az ő történetüket.
Hogyan lehet elfogadni azt, amit talán soha nem kaphattunk meg?
Talán ez az egyik legnehezebb része a múlttal való találkozásnak.
Elfogadni, hogy az édesanyánk nem tudott úgy szeretni, ahogyan szükségünk lett volna rá. Hogy az édesapánk nem volt jelen. Hogy nem kaptunk védelmet, figyelmet vagy biztonságot.
És talán soha nem is fogjuk megkapni.
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy helyeseljük, ami történt. Nem jelenti azt sem, hogy meg kell bocsátanunk, vagy újra kapcsolatot kell tartanunk valakivel, aki bántott bennünket.
Azt jelenti, hogy lassan elengedhetjük azt a reményt, hogy a múlt egyszer majd másképp alakul. És elkezdhetünk a saját jelenünkkel foglalkozni.
Mert az, hogy egykor nem kaptunk elegendő szeretetet, nem jelenti azt, hogy nem voltunk szerethetők.
Ami velünk történt, nem a mi értékünkről szólt.
Hogyan segíthet az önismereti munka?
A múltunk megértése nem mindig könnyű egyedül. Néha szükségünk van valakire, aki segít más szemszögből ránézni a történetünkre.
Az egyéni konzultáció során együtt vizsgálhatjuk meg, milyen családi szerepeket kaptál, milyen kapcsolati mintákat hozol magaddal, hogyan viszonyulsz a saját szükségleteidhez, és milyen helyzetekben szorítod háttérbe önmagadat.
Beszélhetünk a szüleiddel való kapcsolatodról, a gyerekkori élményeidről, a párkapcsolati nehézségeidről és azokról a határokról is, amelyeket ma már szeretnél meghúzni.
A családállítás egy másik lehetőség az önismereti munkában. Segíthet más nézőpontból ránézni a családi kapcsolatokra, a családban elfoglalt helyedre és azokra a kérdésekre, amelyek régóta foglalkoztatnak.
Nem arról szól, hogy biztos válaszokat adjon a múlt minden eseményére, hanem arról, hogy új felismerésekhez és kérdésekhez vezessen.
Ha érdekel ez a megközelítés, a családállításról itt olvashatsz bővebben.
Fontos, hogy a mélyebb traumatikus élmények feldolgozásához szükség esetén megfelelő pszichoterápiás segítséget is igénybe vegyünk.
Nem kell tovább annak az erős gyermeknek lenned, akinek egykor nem volt szabad gyengének lennie
Lehet, hogy egész életedben te voltál az erős. Aki mindent megoldott, akihez mindenki fordulhatott, aki mindig megértő volt.
- De vajon mikor engedted meg magadnak utoljára, hogy neked is szükséged legyen valakire?
- Mikor mondtad ki először, hogy ez neked már nem jó?
- Mikor választottad a saját nyugalmadat a megfelelés helyett?
A múltad része annak, aki vagy, de nem kell, hogy meghatározza, milyen kapcsolatban élsz, mennyire becsülöd önmagad, vagy mit gondolsz arról, hogy mennyi szeretetet érdemelsz.
Nem kell egész életedben azért küzdened, hogy valaki végre téged válasszon.
Megtanulhatod te is választani önmagadat.
És talán ez az egyik legfontosabb felismerés: nem kell többé annak a gyermeknek a félelmeiből élned, aki egykor nem kapta meg azt a biztonságot, amelyre szüksége lett volna.
Új szabályok, régi vágyak – merre tartanak a mai párkapcsolatok?
Vajon valóban nehezebben tudunk szeretni, mint régen?
Vagy csak már nem vagyunk hajlandók mindenáron benne maradni egy kapcsolatban, amelyben nem érezzük jól magunkat? Ma már nem feltétlenül az a kérdés, hogy kibírjuk-e egymás mellett, hanem az, hogy akarunk-e még együtt élni, fejlődni, alkalmazkodni – és legfőképpen: boldogok tudunk-e lenni egymással.
Régen úgy volt, hogy összeházasodtunk, gyerekeket neveltünk, dolgoztunk, néha veszekedtünk, aztán valahogy csak kibírtuk egymás mellett. A „mit szólnak az emberek?” sokszor erősebb érv volt, mint az, hogy „boldog vagyok-e?”.
A nők tűrtek, a férfiak hallgattak, a problémákat pedig szépen betettük a szőnyeg alá. Legfeljebb időnként megemeltük, hogy még beférjen alá egy újabb sérelem.
Ma már más világot élünk. A nők önállóbbak, a férfiaktól többet várunk érzelmileg, és egyre kevésbé hisszük, hogy a házasság önmagában garancia a boldogságra.
- Szabadok szeretnénk lenni, de biztonságra vágyunk.
- Önállóak akarunk maradni, de jó lenne, ha valaki végre levenné a vállunkról a terheket.
- Társat keresünk, de néha már egy hétvégi kompromisszum is komoly tárgyalási alap.
Talán nem a szerelemmel lett baj. Csak közben mi is megváltoztunk, és még tanuljuk, hogyan kellene egymással együtt élni ebben az új világban.
Negyvenévesen: már tudjuk, mit akarunk – vagy legalábbis azt hisszük
A negyvenes éveikben járók között sokan vannak, akik most jutnak el oda, hogy valóban párkapcsolatot, családot szeretnének. Eddig tanultak, karriert építettek, egzisztenciát teremtettek, önálló életet alakítottak ki.
Mások egy válás vagy hosszú kapcsolat lezárása után próbálnak újra nyitni.
Van már saját otthon, munka, kialakult napirend, megszokott élet. És persze egy lista arról, hogy milyen legyen a következő társ. Legyen határozott, intelligens, humoros, érzelmileg elérhető, egzisztenciálisan stabil, de azért ne akarja megmondani, hogyan éljek.
- Legyen önálló, de legyen rám ideje.
- Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, de azért legyen képes változni.
A másik oldalon pedig ott áll valaki, aki egy idő után úgy érezheti, mintha nem ismerkedne, hanem állásinterjún venne részt.
És közben mindketten szeretnének szeretni.
Csak ott vannak a korábbi csalódások, a rossz tapasztalatok, a félelmek, amelyeket nem szívesen viszünk magunkkal, mégis ott ülnek velünk az első kávé mellett.
Iszonyatos, hogy szeretnénk, ha a másik elfogadna bennünket minden hibánkkal együtt, miközben mi magunk egyre nehezebben fogadjuk el az ő tökéletlenségeit. Társat keresünk, de néha már az első különbségnél azt kérdezzük: vajon tényleg ő az?
Ötvenévesen: most már én is szeretnék élni!
Az ötvenes évek sokak számára a számvetés időszaka. A gyerekek lassan önállóak, a munka és a család mellett eltöltött évtizedek után pedig egyszer csak felmerül a kérdés: és én hol vagyok ebben az egészben?
Sokan érzik úgy, hogy eddig mindig valakihez alkalmazkodtak. Jó feleség, jó férj, jó anya, jó apa, jó gyerek próbáltak lenni. Most viszont szeretnének végre saját döntéseket hozni, utazni, élményeket gyűjteni, kipróbálni valami újat.
Csakhogy a párjuk nem biztos, hogy ugyanott tart. Az egyik fél változást akar, a másik végre nyugalmat. Az egyik közös programokat, új élményeket keres, a másik azt szeretné, ha minden maradna úgy, ahogy eddig volt.
„Most már tudom, mit nem akarok, de azt még nem tudom, hogy mit szeretnék.” Ez a mondat sokak számára ismerős lehet.
Iszonyatos, hogy évtizedekig vártunk arra, hogy végre a saját életünket élhessük, de mire eljutunk idáig, lehet, hogy már nem tudjuk, hogyan kellene ezt valakivel együtt csinálni. Az önállóságunkat féltjük, miközben vágyunk arra, hogy valaki mellettünk legyen. És néha éppen azzal távolítjuk el a másikat, akitől közelséget szeretnénk.
Ötvenöt felett: amikor elfogynak a közös feladatok
Amíg a gyerekeket neveljük, dolgozunk, intézzük a mindennapokat, sokszor észre sem vesszük, mennyi minden tartja össze a kapcsolatot. Aztán a gyerekek kirepülnek, kevesebb a napi kötelezettség, és egyszer csak ketten maradunk.
Kiderülhet, hogy ismerjük egymás kávéját, szokásait, kedvenc műsorát, de már azt sem tudjuk, mi foglalkoztatja a másikat. Hogy mire vágyik, mitől fél, mi bántja, vagy egyáltalán: milyen emberré vált az elmúlt húsz-harminc évben.
A közös múlt még összeköt, de vajon van-e közös jelenünk is?
Ilyenkor sokan szembesülnek azzal, hogy a kapcsolatukban már régóta nincs valódi közelség. Nem feltétlenül veszekednek, nem feltétlenül rossz a házasság. Csak valahogy elfogyott belőle az élet. A megszokás, a közös otthon, a családi ünnepek és a biztonság még egyben tartják őket.
Iszonyatos, hogy néha nem azért félünk az egyedülléttől, mert annyira jó együtt, hanem mert már nem tudjuk, kik lennénk egymás nélkül. És talán még nehezebb felismerni, hogy miközben évek óta egymás mellett élünk, lassan idegenné váltunk egymás számára.
Hatvanöt–hetven felett: „Negyven év után most jöttél rá?”
A késői válás sokak számára érthetetlen. A család, a gyerekek, az unokák, a közös barátok gyakran ugyanazt kérdezik: miért most? Miért nem lehetett ezt korábban? Hiszen már együtt leéltetek egy életet!
Csakhogy egy hosszú kapcsolat vége nem feltétlenül egy hirtelen döntés. Sokszor évek, akár évtizedek belső vívódása, elhallgatott vágyai és meg nem oldott konfliktusai vezetnek odáig, hogy valaki kimondja: nem szeretném így folytatni.
Az egyik fél talán úgy érzi, most még szeretne szabadon élni, megvalósítani valamit abból, ami eddig kimaradt. A másik viszont egyik napról a másikra elveszítheti azt a biztonságot, amelyre egész életét építette. Nemcsak a társát, hanem az otthonát, a megszokott hétköznapokat és a közös jövő képét is.
Ráadásul ilyenkor már nemcsak két ember döntéséről van szó. A felnőtt gyerekeknek, az unokáknak, a közös barátoknak is van véleményük. Mindenki tudni véli, mit kellett volna tenni, és miért nem szabadna most felrúgni mindazt, amit két ember negyven év alatt felépített.
Iszonyatos, hogy egy élet végén derülhet ki: két ember egészen mást értett azon, hogy együtt öregszünk meg.
Az egyikük számára a különválás a szabadság lehetősége, a másik számára egy egész élet elvesztése. És mindkettőjük fájdalma valóságos.
Akkor miért ilyen iszonyatosak a mai viszonyaink?
Talán azért, mert egyszerre vágyunk szabadságra és biztonságra, elfogadásra és tökéletességre, önállóságra és feltétel nélküli szeretetre.
- Társat akarunk, de nem akarunk alkalmazkodni.
- Szeretnénk, ha megértenének bennünket, de sokszor mi magunk sem értjük, mit várunk a másiktól.
- Félünk az egyedülléttől, de a rossz kapcsolatban sem akarunk már benne maradni.
- Szeretnénk újrakezdeni, de közben visszavágyunk a régi biztonságba.
És talán ez a legnagyobb ellentmondás: miközben arra vágyunk, hogy valaki igazán lásson, meghalljon és elfogadjon bennünket, sokszor mi magunk sem merjük megmutatni, kik vagyunk valójában.
A saját munkám során azt látom, hogy nem kell minden kapcsolatot megmenteni, de nem is kell minden nehézségnél elmenekülni. Érdemes különbséget tenni aközött, amikor valóban elfogyott a közös út, és aközött, amikor egyszerűen elfelejtettünk egymás felé fordulni.
Egy kapcsolatért két embernek kell dolgoznia. Nem elég, ha az egyik fél mindig alkalmazkodik, megért, megbocsát és próbálkozik, miközben a másik nem akar részt venni a változásban. A szeretet önmagában fontos, de egy hosszú távú kapcsolat működéséhez figyelemre, kíváncsiságra, őszinte beszélgetésekre és kölcsönös szándékra is szükség van.
És nem, nem a korunkon múlik. Negyven-, ötven-, hatvan- vagy hetvenévesen is lehet vágyakozni, újra szeretni, intimitásra vágyni, és akár új életet kezdeni. Nem vagyunk elkésve attól, hogy jobban éljünk – de talán ideje őszintén megkérdeznünk magunktól, mit is jelent számunkra a jó kapcsolat.
És te hogyan látod a mai párkapcsolatokat?
Vajon valóban nehezebben tudunk szeretni és elköteleződni, vagy egyszerűen már nem akarunk mindenáron benne maradni abban, ami nem tesz boldoggá?
Te mit gondolsz: 70 évesen újrakezdeni bátorság vagy túl nagy ár a szabadságért?
„Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már nem azt kérdezzük, hogyan menthetnénk meg a kapcsolatunkat, hanem azt, hogy mire vágyunk igazán”?
Lépj velem egy új, izgalmas útra önmagad felé! 
Üzenj nekem!
A szakmai segítő beszélgetések során felfedezed a MEGOLDÁST ami BENNED van, és válaszokat kapsz az elakadásaidra, problémáidra, és rávezetlek a célod felé vezető útra.