Új szabályok, régi vágyak – merre tartanak a mai párkapcsolatok?
Vajon valóban nehezebben tudunk szeretni, mint régen?
Vagy csak már nem vagyunk hajlandók mindenáron benne maradni egy kapcsolatban, amelyben nem érezzük jól magunkat? Ma már nem feltétlenül az a kérdés, hogy kibírjuk-e egymás mellett, hanem az, hogy akarunk-e még együtt élni, fejlődni, alkalmazkodni – és legfőképpen: boldogok tudunk-e lenni egymással.
Régen úgy volt, hogy összeházasodtunk, gyerekeket neveltünk, dolgoztunk, néha veszekedtünk, aztán valahogy csak kibírtuk egymás mellett. A „mit szólnak az emberek?” sokszor erősebb érv volt, mint az, hogy „boldog vagyok-e?”.
A nők tűrtek, a férfiak hallgattak, a problémákat pedig szépen betettük a szőnyeg alá. Legfeljebb időnként megemeltük, hogy még beférjen alá egy újabb sérelem.
Ma már más világot élünk. A nők önállóbbak, a férfiaktól többet várunk érzelmileg, és egyre kevésbé hisszük, hogy a házasság önmagában garancia a boldogságra.
- Szabadok szeretnénk lenni, de biztonságra vágyunk.
- Önállóak akarunk maradni, de jó lenne, ha valaki végre levenné a vállunkról a terheket.
- Társat keresünk, de néha már egy hétvégi kompromisszum is komoly tárgyalási alap.
Talán nem a szerelemmel lett baj. Csak közben mi is megváltoztunk, és még tanuljuk, hogyan kellene egymással együtt élni ebben az új világban.
Negyvenévesen: már tudjuk, mit akarunk – vagy legalábbis azt hisszük
A negyvenes éveikben járók között sokan vannak, akik most jutnak el oda, hogy valóban párkapcsolatot, családot szeretnének. Eddig tanultak, karriert építettek, egzisztenciát teremtettek, önálló életet alakítottak ki.
Mások egy válás vagy hosszú kapcsolat lezárása után próbálnak újra nyitni.
Van már saját otthon, munka, kialakult napirend, megszokott élet. És persze egy lista arról, hogy milyen legyen a következő társ. Legyen határozott, intelligens, humoros, érzelmileg elérhető, egzisztenciálisan stabil, de azért ne akarja megmondani, hogyan éljek.
- Legyen önálló, de legyen rám ideje.
- Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, de azért legyen képes változni.
A másik oldalon pedig ott áll valaki, aki egy idő után úgy érezheti, mintha nem ismerkedne, hanem állásinterjún venne részt.
És közben mindketten szeretnének szeretni.
Csak ott vannak a korábbi csalódások, a rossz tapasztalatok, a félelmek, amelyeket nem szívesen viszünk magunkkal, mégis ott ülnek velünk az első kávé mellett.
Iszonyatos, hogy szeretnénk, ha a másik elfogadna bennünket minden hibánkkal együtt, miközben mi magunk egyre nehezebben fogadjuk el az ő tökéletlenségeit. Társat keresünk, de néha már az első különbségnél azt kérdezzük: vajon tényleg ő az?
Ötvenévesen: most már én is szeretnék élni!
Az ötvenes évek sokak számára a számvetés időszaka. A gyerekek lassan önállóak, a munka és a család mellett eltöltött évtizedek után pedig egyszer csak felmerül a kérdés: és én hol vagyok ebben az egészben?
Sokan érzik úgy, hogy eddig mindig valakihez alkalmazkodtak. Jó feleség, jó férj, jó anya, jó apa, jó gyerek próbáltak lenni. Most viszont szeretnének végre saját döntéseket hozni, utazni, élményeket gyűjteni, kipróbálni valami újat.
Csakhogy a párjuk nem biztos, hogy ugyanott tart. Az egyik fél változást akar, a másik végre nyugalmat. Az egyik közös programokat, új élményeket keres, a másik azt szeretné, ha minden maradna úgy, ahogy eddig volt.
„Most már tudom, mit nem akarok, de azt még nem tudom, hogy mit szeretnék.” Ez a mondat sokak számára ismerős lehet.
Iszonyatos, hogy évtizedekig vártunk arra, hogy végre a saját életünket élhessük, de mire eljutunk idáig, lehet, hogy már nem tudjuk, hogyan kellene ezt valakivel együtt csinálni. Az önállóságunkat féltjük, miközben vágyunk arra, hogy valaki mellettünk legyen. És néha éppen azzal távolítjuk el a másikat, akitől közelséget szeretnénk.
Ötvenöt felett: amikor elfogynak a közös feladatok
Amíg a gyerekeket neveljük, dolgozunk, intézzük a mindennapokat, sokszor észre sem vesszük, mennyi minden tartja össze a kapcsolatot. Aztán a gyerekek kirepülnek, kevesebb a napi kötelezettség, és egyszer csak ketten maradunk.
Kiderülhet, hogy ismerjük egymás kávéját, szokásait, kedvenc műsorát, de már azt sem tudjuk, mi foglalkoztatja a másikat. Hogy mire vágyik, mitől fél, mi bántja, vagy egyáltalán: milyen emberré vált az elmúlt húsz-harminc évben.
A közös múlt még összeköt, de vajon van-e közös jelenünk is?
Ilyenkor sokan szembesülnek azzal, hogy a kapcsolatukban már régóta nincs valódi közelség. Nem feltétlenül veszekednek, nem feltétlenül rossz a házasság. Csak valahogy elfogyott belőle az élet. A megszokás, a közös otthon, a családi ünnepek és a biztonság még egyben tartják őket.
Iszonyatos, hogy néha nem azért félünk az egyedülléttől, mert annyira jó együtt, hanem mert már nem tudjuk, kik lennénk egymás nélkül. És talán még nehezebb felismerni, hogy miközben évek óta egymás mellett élünk, lassan idegenné váltunk egymás számára.
Hatvanöt–hetven felett: „Negyven év után most jöttél rá?”
A késői válás sokak számára érthetetlen. A család, a gyerekek, az unokák, a közös barátok gyakran ugyanazt kérdezik: miért most? Miért nem lehetett ezt korábban? Hiszen már együtt leéltetek egy életet!
Csakhogy egy hosszú kapcsolat vége nem feltétlenül egy hirtelen döntés. Sokszor évek, akár évtizedek belső vívódása, elhallgatott vágyai és meg nem oldott konfliktusai vezetnek odáig, hogy valaki kimondja: nem szeretném így folytatni.
Az egyik fél talán úgy érzi, most még szeretne szabadon élni, megvalósítani valamit abból, ami eddig kimaradt. A másik viszont egyik napról a másikra elveszítheti azt a biztonságot, amelyre egész életét építette. Nemcsak a társát, hanem az otthonát, a megszokott hétköznapokat és a közös jövő képét is.
Ráadásul ilyenkor már nemcsak két ember döntéséről van szó. A felnőtt gyerekeknek, az unokáknak, a közös barátoknak is van véleményük. Mindenki tudni véli, mit kellett volna tenni, és miért nem szabadna most felrúgni mindazt, amit két ember negyven év alatt felépített.
Iszonyatos, hogy egy élet végén derülhet ki: két ember egészen mást értett azon, hogy együtt öregszünk meg.
Az egyikük számára a különválás a szabadság lehetősége, a másik számára egy egész élet elvesztése. És mindkettőjük fájdalma valóságos.
Akkor miért ilyen iszonyatosak a mai viszonyaink?
Talán azért, mert egyszerre vágyunk szabadságra és biztonságra, elfogadásra és tökéletességre, önállóságra és feltétel nélküli szeretetre.
- Társat akarunk, de nem akarunk alkalmazkodni.
- Szeretnénk, ha megértenének bennünket, de sokszor mi magunk sem értjük, mit várunk a másiktól.
- Félünk az egyedülléttől, de a rossz kapcsolatban sem akarunk már benne maradni.
- Szeretnénk újrakezdeni, de közben visszavágyunk a régi biztonságba.
És talán ez a legnagyobb ellentmondás: miközben arra vágyunk, hogy valaki igazán lásson, meghalljon és elfogadjon bennünket, sokszor mi magunk sem merjük megmutatni, kik vagyunk valójában.
A saját munkám során azt látom, hogy nem kell minden kapcsolatot megmenteni, de nem is kell minden nehézségnél elmenekülni. Érdemes különbséget tenni aközött, amikor valóban elfogyott a közös út, és aközött, amikor egyszerűen elfelejtettünk egymás felé fordulni.
Egy kapcsolatért két embernek kell dolgoznia. Nem elég, ha az egyik fél mindig alkalmazkodik, megért, megbocsát és próbálkozik, miközben a másik nem akar részt venni a változásban. A szeretet önmagában fontos, de egy hosszú távú kapcsolat működéséhez figyelemre, kíváncsiságra, őszinte beszélgetésekre és kölcsönös szándékra is szükség van.
És nem, nem a korunkon múlik. Negyven-, ötven-, hatvan- vagy hetvenévesen is lehet vágyakozni, újra szeretni, intimitásra vágyni, és akár új életet kezdeni. Nem vagyunk elkésve attól, hogy jobban éljünk – de talán ideje őszintén megkérdeznünk magunktól, mit is jelent számunkra a jó kapcsolat.
És te hogyan látod a mai párkapcsolatokat?
Vajon valóban nehezebben tudunk szeretni és elköteleződni, vagy egyszerűen már nem akarunk mindenáron benne maradni abban, ami nem tesz boldoggá?
Te mit gondolsz: 70 évesen újrakezdeni bátorság vagy túl nagy ár a szabadságért?
„Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már nem azt kérdezzük, hogyan menthetnénk meg a kapcsolatunkat, hanem azt, hogy mire vágyunk igazán”?
Lépj velem egy új, izgalmas útra önmagad felé! 
Üzenj nekem!
A szakmai segítő beszélgetések során felfedezed a MEGOLDÁST ami BENNED van, és válaszokat kapsz az elakadásaidra, problémáidra, és rávezetlek a célod felé vezető útra.