Kapcsolataid ára és kudarca, ha nem mered megélni az érzéseidet

– avagy a benned élő gyermek meséje –

Volt egyszer egy kisgyermek, akinek nem volt más bűne, csak annyi, hogy túl sokat érzett tisztán.  Minden rezdülést, minden szót, minden pillantást. Ő még tudta, hogyan kell örülni, sírni, félni és nevetni. Sírt, ha félt. Kiabált, ha dühös volt. Örült, ha boldog volt. Egy kisgyerek, aki még bízott abban, hogy jó úgy, ahogy van.

De aztán valaki – egy szülő, egy nagyszülő, egy tanár, a felnőttek – azt mondták neki:

„Ne legyél olyan érzékeny!”

„Ne sírj már!”

„Nagyfiúk/nagylányok nem sírnak!”

„Hagyd abba a hisztit!”

„Erősnek kell lenned!”

És a gyermek lassan megtanulta, hogy az érzéseit el kell rejtenie, mert ha megmutatja, az bajt hoz. Hogy a könnyek feleslegesek, a düh rossz, a félelem ciki, a túl nagy öröm meg „túl sok”.

Így kezdted el megkeményíteni magad.

Talán ma is azt mondod magadnak: „Erős vagyok, nekem nincs szükségem senkire, Én egyedül is megtudom oldani, vagy csak egyszerűen odaveted – Megoldom”

De a lelked mélyén egy részed még mindig sír, és várja, hogy egyszer végre valaki odafigyeljen rá.

Mert ez a gyerek megtanulta, hogy az érzéseit nem szabad megmutatnia.

Hogy a könnyek gyengeséget jelentenek.
Hogy a harag rossz.
Hogy a félelem ciki. 

És azt is, hogy a szeretetért mindig meg kell dolgozni – különben nem jár csak úgy magától.

Miért lettél ilyen kemény?

Gyerekkorban a legfontosabb, hogy szeressenek minket. És amikor megtanuljuk, hogy valamit el kell rejtenünk magunkból, hogy ne veszítsük el a szeretetet, akkor falakat kezdünk építeni.
Nem kapunk dicséretet, vagy csak akkor, ha jól viselkedünk, teljesítünk, megfelelünk. A feltétel nélküli szeretet helyett feltételekhez kötött figyelmet kapunk.

Ezért van, hogy felnőttként is sokszor nem tudjuk, hogyan legyünk elég jók – önmagunkért. A keménység mögött ott van a félelem, hogy ha gyengék vagyunk, ha hibázunk, ha sírunk, akkor nem leszünk szerethetők.

Hogyan hat ez a kapcsolataidra?

A fal nem csak a fájdalmat tartja távol.
Vele együtt zárva marad az öröm, az intimitás, a bizalom is. Ezért történik, hogy:

•   Nem tudsz igazán megnyílni. Hiába vagy kapcsolatban, mégis magányosnak érzed magad   
•  Nem mersz kérni. Inkább mindent egyedül oldasz meg, nehogy terhes legyél.
•  Nem tudsz nemet mondani. Mert félsz, hogy elhagynak, ha határokat húzol.
• Nem bízol. Mert ha bízol, akkor sebezhetővé válsz – és azt gyerekként megtanultad, hogy a sebezhetőség veszélyes.
• Túl sokat adsz, és túl keveset kapsz. Mert belül azt hiszed, csak akkor érdemled meg a szeretetet, ha cserébe mindent odaadsz.     

Ki az a benned élő gyermek?

Ő az a belső részed, aki még mindig őrzi az első sebeket. Ő emlékszik minden elnyelt sírásra, minden meg nem kapott ölelésre, minden ki nem mondott „büszke vagyok rád”-ra.
Ő ma is ott él benned – és ha nem figyelsz rá, ő diktálja a szabályokat: hogyan szeretsz, hogyan bízol, hogyan védesz meg másokat – és közben hogyan felejted el önmagadat.

Miért fontos, hogy merd megélni az érzéseidet?

Mert minden elfojtott érzés ott marad benned – és idővel feszít, betegít, eltávolít attól, aki igazán vagy.
Amikor könnyeket engedsz meg, amikor meg mered élni a haragod, amikor megengeded magadnak, hogy félj – akkor lassan lebontod a falakat.
És minden könnycsepp egy lépés vissza ahhoz a benned élő gyermekhez, aki tudja, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy.

A szeretet akkor kezdődik, amikor mersz önmagad lenni

A szeretet nem akkor születik, amikor tökéletes vagy, erős vagy és hibátlan. A szeretet ott kezdődik, ahol mered magad gyengének látni – és mégis átöleled magad.
A szeretet ott kezdődik, amikor már nem csak másokat védesz, hanem végre önmagadat is.
A szeretet ott kezdődik, amikor azt mondod: „Itt vagyok. Ilyen vagyok. Érzem, amit érzek – és ez rendben van.”

Mit tehetsz ma?

Ma csukd be a szemed. Képzeld el azt a gyermeket, aki voltál – vagy talán még mindig, vagy. Nézd meg: mit mondana most neked?
Mire vágyik? Egy ölelésre? Egy bátorító szóra? Arra, hogy valaki végre azt mondja neki: „Nem kell erősnek lenned, hogy szerethető legyél.”

És te mit mondanál neki?
Ha tudnál most egyetlen dolgot tenni érte – mit tennél?
És mit teszel érte holnap?

Mered megélni azt, ami belül van?

Mered lebontani a falaidat, hogy végre valódi lehess?