Tűr, hallgat, szeret – A 21. századi nő csendes túlélőként

Miért maradsz egy toxikus kapcsolatban… akkor is, ha fáj?

Mert nő vagy?

Mert szeretsz?

Mert hiszel?

Mert remélsz?

És néha pont ez tart benne valamiben, ami közben szépen lassan felemészt.

„Lassan észrevétlenül változtam. Nem is értettem, miért. Nem voltak hangos veszekedések, sem ajtócsapkodás, a szomszédok nem szóltak rá, a barátok nem láttak semmi bajt. Sőt, irigyelték, milyen fantasztikus párkapcsolatom van. Pedig közben egyre inkább elvesztettem ömagam…”

1. A remény, hogy majd megváltozik

Minden reggel arra ébredsz, hogy ma jobb lesz. Hiszed, hogy amit most érzel, csak átmeneti, csak egy rossz nap vagy egy hosszabb, nehéz időszak, ami majd elmúlik. „Ő igazából jó ember, csak nehéz időszaka van” – ezt mondogatod magadnak, újra és újra. Még akkor is, ha legbelül már érzed, hogy a „rossz napok” heteken, hónapokon át tartanak, vagy akár évek óta ugyanaz a fájdalom. A remény annyira erős, hogy képes vagy teljesen elnyomni a valóságot. A „megmentőszerep” egy láthatatlan, mégis nagyon erős lánc, amibe kapaszkodsz, mert úgy érzed, nélküle te is elvesznél.

De közben egyre jobban fáradsz, egyre több a félelem, a csalódás, és az a valaki, akit meg akarsz menteni, nem változik, vagy csak ritkán, és akkor sem tartósan.
Ez a remény végül nem szárnyakat ad, hanem béklyókat.

Ez a fehér lovag – (White Knight Syndrome) – mikor te vagy az, aki elhiszi, hogy meg tudod változtatni a megváltoztathatatlant.

2.  A „legalább van valaki” érzés

Amikor az élet magányosabb, mint a sötétség, akkor a társaság bármi áron kell.

Az a „legalább van valaki” érzés, amikor inkább maradsz egy kapcsolatban, ami már nem szeretettel, hanem félelemmel, feszültséggel és fájdalommal tölt meg, csak hogy ne legyél egyedül. A csendes lakás, a hétvégi programok nélküli napok, a „nincs, aki megöleljen” érzése sokkal rémisztőbb, mint a szíved alatt érezhető sebek.
Ez a társfüggőség (kodependencia) az, amikor a saját szükségleteidet már feladtad, a saját hangod elhal, mert a másik létezése a legfontosabb számodra – még ha ez a létezés rombol is.

Az az érzés, hogy „jobb együtt, mint egyedül”, még akkor is, ha közben a kapcsolat már csak üres forma, és nem táplál, hanem elszív.

3. Önbizalomhiány, amit maga a kapcsolat rombolt le

Én akkor mire is vagyok jó?

Mikor elkezdesz kételkedni önmagadban, mert a folyamatos kritikák, gúnyolódások, leértékelő megjegyzések már mély nyomokat hagytak benned. Először csak apró, jelentéktelennek tűnő mondatok, de idővel belerágják magukat a lelkedbe: „nem vagy elég”, „nem tudsz semmit rendesen csinálni”, „nem érdemled meg a szeretetet”.
Ezt hívjuk tanult tehetetlenségnek (learned helplessness). Olyan érzés, mintha egy láthatatlan fal venné körül a lelket, ami megakadályozza, hogy kitörj, hogy változtass. Már nemcsak a kapcsolatban, hanem önmagaddal szemben is elveszíted a bizalmad, és elhiszed: nincs kiút.

Ez az önbizalomhiány az, ami a legmélyebb seb, és ami miatt a nap mint nap elviselt fájdalom már megszokássá, szinte létállapottá válik.

4. A befektetett idő és energia miatti ragaszkodás

„Ennyi év után nem dobhatom el.”

Ez az egyik leggyakoribb gondolat, amit magadnak mondasz. Hiszen annyi energiát, annyi időt, annyi érzést fektettél bele a kapcsolatba, hogy most már inkább maradsz, csak nehogy „kárba vesszen” mindez.

Ez a (sunk cost fallacy vagy Concorde-effektus) a pszichológiai torzítás, ami miatt ragaszkodunk valamihez (pl. anyagiak) csak azért, mert már sokat befektettünk.

De az igazság az, hogy a befektetett idő és pénz nem garancia arra, hogy jó irányba is haladsz. És a szeretet sem lehet mérhető az anyagiakkal sem az időtartammal. Nem az évek számítanak, hanem az, hogy az adott kapcsolat mennyire tesz boldoggá, mennyire tölt fel, vagy éppen mennyire emészt fel.

Ne engedd, hogy a múltad legyen a bilincs, ami meggátol a szabadságban!

 5. külvilág ítéletétől való félelem

„Egy nőnek legyen rendes párja…

„Mit szólnak majd a család, a barátok, a szomszédok, ha megint nem sikerült?” Ez a kérdés sokszor jobban fogva tart, mint a saját fájdalmad. A társadalmi nyomás, az elvárások, hogy „egy nőnek legyen rendes párja”, „ne váljon el újra”, vagy hogy „együtt kell kitartani, bármi áron” – ezek az elvárások olyan láthatatlan falakat emelnek köréd, amiket nehéz ledönteni.
Nem egyszerű szembenézni a szégyennel, az ítélettel, a „mi lesz a többiekkel” érzéssel. Sokszor ezért játszod tovább a szerepet, a mosolyt, a boldogságot, pedig belül már üres vagy.

Ez az (elhárító mechanizmus), a külső megerősítés iránti vágy csapdája: inkább illeszkedsz a képbe, mint hogy őszinte légy önmagaddal.

De hidd el, nem a külső vélemény számít, hanem az, hogy te mit érzel, és hogy hogyan tudsz békében élni magaddal.

„Végülis mit szóltak…?

6. Az idealizált emlékekhez való kötődés

Emlékek, mint édes mérgek

Amikor néha felidézed, hogy „régen milyen szép volt minden”. Azok a pillanatok, amikor nevetett, szeretett, amikor azt hitted, hogy örökké tart majd. Ezek az emlékek olyanok, mint egy édes mérgezés. Visszahúznak, ragaszkodsz hozzájuk, mert azok a pillanatok bizonyítékai annak, hogy a szeretet még létezik, hogy a boldogság elérhető.

Ez a tarumás kötődés – egy olyan kötődés, ami nem a tiszta szereteten, hanem a fájdalmas érzelmi hullámvasúton alapul. Az érzelmi hullámzás miatt nehéz kilépni, mert az „utolsó jó pillanat” után mindig reménykedsz, hogy visszajön az a jó rész.

Ez az emlék és remény hálója azonban egyre inkább foglyul ejt, mert nem hagy teret a jelen valóságának, ami közben fájdalmas és mérgező.

7. A társadalmi és kulturális minták foglya vagy

„Ki kell tartani, más is kitartott”, avagy „nálunk ez nem divat” …

Nem csak te vagy egyedül ezzel a helyzettel. Generációkon átívelő minták, családi történetek, a női szerep elvárásai és a párkapcsolati tabuk mind-mind hozzájárulnak, hogy benned is megszülessen az a hit, hogy a „jó nő az, aki kitart”, „aki feláll”.

Az első lépés a változáshoz az, hogy kimondod: „Ez nekem nem jó.”

8. Amikor a túlélő élni kezd

A legtöbb nő, akivel dolgozom, először csak suttog.

Aztán kérdez.

Aztán sír.

Aztán már dühös.

 És valahol ott, a könnyek alatt, elkezd újra hinni magában.

Nem egyik napról a másikra. Nem könyv szerint. De szépen, lassan visszatalál önmagához.

A gyermektelen nő is ugyanolyan jogosultsággal keresheti a boldogságot, mint az, aki anyai szerepben van. Egyik sem kevesebb. Egyik sem hibás.

A boldogság nem jár, de jogod van keresni.

És az is megesett már, hogy a pár másik tagja felmeri, elismeri hibáit, elindul változás útján- ott egymás kezét fogják és a mese hősei együtt küzdenek egymásért!

És lehet, hogy a következő kapcsolatod nem másvalakivel lesz – hanem önmagaddal.

Mert abból indul minden.

Írd meg kommentben, vagy levélben nálatok mi a helyzet. Kíváncsi vagyok rá!

Ha úgy érzed, elakadtál, vagy csak szeretnél jobban érteni önmagadhoz és a kapcsolatodhoz, várlak szeretettel egy coaching ülésen.